A német-magyar-szlovák együttélés tanulságai Pozsony környékén a 20. század első felében

Idestova két évtizede foglalkozom a szlovákiai Kisalföld (tehát a mai politikai-közigazgatási határok meghatározta szóhasználatra lefordítva: Délnyugat-Szlovákia) népi kultúrájának kutatásával (1). A térség, miközben település- és népesedéstörténetileg rendkívül tagolt, kulturálisan meglepő egységességet mutat. Az itt élő (illetve élt) népek, a magyarok, szlovákok, németek, horvátok stb. eredendően nyilván nem azonos (népi) kultúrája a 20. századra gyakorlatilag egységesült(2). A néprajztudomány szép és izgalmas feladatai közé tartozik ezen kultúra egyes alkotóelemei eredetének kifürkészése, illetve azoknak a csatornáknak, együttélési modelleknek, mechanizmusoknak a feltárása, amelyek lehetővé tették ezt a magas fokú kiegyenlítődést. A bonni Alexander von Humboldt Alapítvány jóvoltából 1996-97-ben másfél esztendőn át módomban állott németországi könyv- és adattárak anyagainak tanulmányozásával a térségben egykor jelentős mennyiségben élt, a második világháború után zömükben Németországba és Ausztriába telepített németek (népi) kultúrájának, valamint a velük együtt élő más népekkel (elsősorban magyarokkal, szlovákokkal) való közös mindennapjainak a megismerése. Ezt követően új munkahelyem, a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi Etnológiai Központja is kutatási prioritásai közé sorolta egy tágabb összefüggésrendszerben jelen témánk további kutatását. Így a vizsgálatok 1997/98-ban is folytatódhattak és folytatódnak majd még a jövőben is. A továbbiakban tehát ennek a még korántsem befejezett kutatási programnak első kirajzolódó eredményeiről szeretnék számot adni (3).
"Tisztán elméleti alapon éppenséggel el lehet képzelni egy olyan politikai rendszert, amelyben az együtt élő nemzetek, miközben mély különbözőségük teljes tudatában vannak, a legbarátibb kapcsolatban maradnak egymással és nemzeti sajátosságaik anyagi és szellemi javait teljes megértéssel kölcsönösen ki is cserélik" - a nagy holland gondolkodó, kultúrtörténész, Johann Huizinga szavai ezek egyik kései (ha történetesen nem utolsó), 1943-ban íródott művéből, a Meggyalázott világ-ból (4). Annak, hogy a Huizinga szerint elméletileg elképzelhető modellnek gyakorlati megvalósulásával is számolhatunk (az erdélyi szász-magyar együttélés (5) tapasztalatai mellett) jó példája lehet az ún. "pozsonyi etnikai modell" (6) is. A továbbiakban erről az alábbi tagolásban kísérlem meg eddigi kutatási eredményeimet összefoglalni:
Településtörténeti vázlat; a vizsgált térség nyelvi, kulturális és konfesszionális jellemzése
Problémafölvetés
Kutatási módszerek, nehézségek
Eredmények

1.
A Pozsony környéki térség, annak ellenére, hogy egyes osztrák kutatók (7) azon állítása, miszerint már a Karoling-kortól németek által lakott lett volna, nem tartható; kétségtelenül a legrégebbi német településterület a mai Szlovákia területén. Györffy György 902-ben magyarok és szlávok által vegyesen lakott térségnek mondja (8); s a magyar, szlovák és német kutatók véleménye is megegyezik alapvetően abban, hogy az első német telepesek már a tatárjárás előtt megjelentek a térségben (9). Jelentősebb, az osztrák tartományok, elsősorban Burgenland és Tirol, valamint Bajorország felől érkező, a 15. századra tetőző települési hullámmal a tatárjárást követően számolhatunk. Ebben az időben csaknem félszáz német többségű település jött létre a Csallóköz nyugati felében, s felvirágzásukat az is nagyban előmozdította, hogy a térség jelentős részét a bazini és pozsonyszentgyörgyi, német eredetű Hunt-Pázmány nemzetségből származó grófi család birtokolta (10). Bár a német elem beszivárgása a további évszázadokban (elsősorban Burgenland felől) szinte folyamatos, ennél jóval jelentősebb lehetett a török terjeszkedés elől északi irányba menekülő horvát, szerb és magyar betelepülők népi ereje. A 16-17. században ehhez járultak még a napirenden lévő pusztító török portyák. Karl Kautz említi például, hogy az addig tiszta német Csallóközcsütörtököt 1526-ban pusztítják el a törökök (11). Az ilyen és hasonló eseményekkel magyarázható, hogy a korábban német többségű települések zöme a 18. századra fokozatosan elmagyarosodik, illetve a megürült településeket horvát telepesek töltik ki (akik mellesleg századunkra - sokszor nagy vargabetűkkel - maguk is elszlovákosodtak) (12). A 18. század folyamán további német betelepülőkkel számolhatunk. Mária Terézia és II. József telepítési politikájának köszönhetően jelentek meg német kolonisták a térség falvaiban (13). A 19. század végén, 20. század elején - elsősorban a város fejlesztéséből adódó építkezések révén - (német, magyar, szlovák) települési hullám éri el, majd Csehszlovákia megalakulásával, 1920-at követően a szlovák lakosság (mesterséges?) felduzzasztásával változik meg gyökeresen Pozsony, Ligetfalu és részben Főrév etnikai képe. Fogarassy László kismonográfiájában tanulságosan mutatta be, hogy Ligetfalu (amelynek első említése 1674-ből, Engerau formában ismert) alapítói németek voltak, egy viszonylag erős horvát kisebbséggel. A német elem 1920-ig megőrizte abszolút többségét, mígnem a nagymértékű szlovák (és kisebb fokú csallóközi magyar) betelepülők miatt 1930-ra arányszáma alig haladta meg a 24%-ot (14). Mindamellett Pozsony és közvetlen (csallóközi) környékének németsége ekkor még megközelítette az ötvenezret (15).
A térség német lakosságának zöme a második világháború vége felé a közelgő szovjet csapatok elől elmenekült, illetve a háború után - a benesi dekrétum alapján kollektív háborús bűnösnek nyilvánítva - ki lett telepítve, s nagy részük ma Ausztriában, illetve a Német Szövetségi Köztársaságban (elsősorban Bajorországban, Baden-Württenbergben és Hessenben) él.
Jelenleg Pozsony környékének németsége (beleértve a Kis-Kárpátok lejtőin elhelyezkedő szőlőtermesztő falvak népét, sőt a Nyitra környéki szórványokat is, tehát mostani kutatási területünknél jóval nagyobb térség németsége) becsléssel alig haladja meg a másfélezret (16).
A térségben egykor élt, illetve még ma is élő népek eredendően más-más népi kultúrái az azonos természetföldrajzi környezet, valamint a magas fokú polgárosulás, továbbá a különböző kulturális és modernizációs folyamatok hatására a 20. századra gyakorlatilag egységesült. A néprajztudomány klasszikus kutatási módszereivel, a "terepen" csupán apró eltéréseket tapasztal ma a kutató (17). Különbözőségek inkább a nyelvben, valamint a vallásban mutathatóak ki. A németek és szlovákok római katolikus és evangélikus vallásúak, míg a magyarok - a római katolikus többség mellett - igen csekély számban evangélikusok és reformátusok.

2.
A fentiek ismeretében a kutatóban az alábbi kérdések fogalmazódhatnak meg:
1. Vajon annak ellenére, hogy a térség (népi) kultúrája a 20. századra gyakorlatilag egységesült, meg lehet-e állapítani e kisalföldi (népi) kultúra etnikai összetevő elemeit? Lehet-e egyáltalán "etnikai" elemekről a népi kultúrák esetében beszélni? Ha igen, akkor melyek e kultúra német, magyar, szlovák, horvát stb. elemei?
2. Általánosan elterjedt nézet, hogy a térség népei együttélésének hétköznapjai gyakorlatilag problémamentesek voltak. Vajon így volt ez a valóságban vagy csak sztereotípiáról lenne szó? Amennyiben valóban problémamentes volt ez, akkor vajon hogyan funkcionált a mindennapi együttélés során? Hol vannak ezen együttélési mechanizmusok gyökerei?
Most természetesen csak a második kérdéscsoportra tudok egy válaszkísérletet fölvázolni, ám azt megelőzően röviden még a kutatási módszerekről és problémákról is szólni kell.

3.
E kérdések megválaszolásához bizonyos végkövetkeztetéseket lehet levonni a kitelepítést követően Németországban, illetve Ausztriában megjelent különféle emlékezés- és verseskötetek, valamint újsághírek és -jelentések elemzésével. Mindez egy, az általam kidolgozott kérdőív kínálta eredmények összevetésével tehető teljesebbé. E kérdőív, amely a más etnikumú népek egymás mellett élésének (céljaim szerint) minden aspektusára kiterjedt, a visszaemlékezések "kordában tartására" és összehasonlíthatóságukra szolgál. Egyszersmind alapot képez mélyinterjúk készítéséhez (18). A már elkészültek és értékeltek tanulságait a továbbiakban szintén hasznosítani kívánom. Módszertanilag problematikusnak tűnhet, hogy a beszélgetőpartnerként szóbajöhető személyek gyakorlatilag csupán gyermekkorukat töltötték a szóban forgó térségben. Mivel tudjuk, hogy etnikai-nyelvi szempontból éppen a gyerekek világa gyakorlatilag konfliktusmentes, ezek a visszaemlékezések tehát magukban hordozzák egy erős szubjektivitás csíráját. Ehhez jön még az a tény, hogy a beszélgetőpartnereim kerek öt évtizede élnek már Németországban, s ez a hosszú időszak könnyen megszépíthette a háború előtti valóságot. Föl lehet-e oldani ezt a módszertani problémát?
Megítélésem szerint igen. Elsősorban a múlt század és századunk első fele (szak)irodalmának tanulmányozásával nyerhetünk egy bizonyos képet a térség etnikumai együttélési modelljéről. Ezek a tapasztalatok megerősítik a visszaemlékezők szolgáltatta adatokat. Másodsorban a széltében elterjedt cseregyerek-rendszer is emellett tanúskodik, hiszen ez csupán a valóban békében, barátságban együtt élő népek között funkcionálhatott (19). És harmadsorban még egy megfigyelés: a kiválasztott német beszélgetőpartnereim ötven esztendős németországi tartózkodás után is jól (és szívesen!) beszélnek magyarul - s részben szlovákul. Véleményem szerint ez a tény is sejtetni engedi, hogy a Pozsony környéki települések etnikumainak együttélése nyelvi-nemzeti szempontból gyakorlatilag valóban problémamentes lehetett. Végezetül az egész próbája azok a kérdőíves eredmények, ill. mélyinterjúk lehetnek, amelyeket a még ma is a térségben élő magyarok és szlovákok körében töltetünk ki (mivel ez utóbbi munkafázis éppen most van folyamatban, az egész kutatási projektum végeredményét kissé nyitottá teszi).
4.
Ami a vázolt kutatási program tanulságait, tudományos eredményeit illeti, azok egy részére elkerülhetetlenül már eddig is utalnom kellett. Röviden összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a térségben a három nemzetiség (magyar, német, szlovák) viszonylag erős kevertségben élt. Ez azt jelenti, hogy nem volt egyetlen-egy olyan település sem, amelynek lakossága "tisztán" magyar, német vagy szlovák lett volna, sőt még a helységeken belül, lakhelyileg sem különültek el egymástól e népcsoportok. Ezért aztán a másik nyelvét a gyerekek már az utcán, játszás közben megtanulták. Igazán megkülönböztető erővel csupán a vallás bírt (20): így például a dénesdi római katolikus németek nagyon jó viszonyban voltak a falu római katolikus magyarságával, ám a szomszédos Misérd evangélikus németjeivel semmilyen kapcsolatot nem ápoltak. Gyerekeiket, nyelvtanulás céljából (mivel Dénesden 1937-ig gyakorlatilag nem élt szlovák) récsei római katolikus szlovák családokhoz adták cseregyerekként (21). Amint azt Danter Izabella kutatásaiból tudjuk, ugyanezek a római katolikus récsei szlovákok a taksonyi római katolikus magyarokkal cseréltek gyereket. A récsei evangélikus németek viszont a taksonyi evangélikus magyarokkal tartottak fönn cseregyerek-kapcsolatot (22). Ezek a cseregyerek-kapcsolatok pedig - mint tudjuk - a legszilárdabb pillérei voltak az egyes etnikumok békés egymás mellett élésének. Az azonos vallású, ám más nemzetiségű lakosság vallásgyakorlása is közösen zajlott: közösen látogatták a búcsújáró helyeket, ahol aztán ki-ki saját nyelvén dicsérhette az Istent (23). Dénesdet, amely maga is egy lokális jelentőségű, ám közkedvelt búcsújáró hely volt, a környék római katolikus német lakosságán kívül előszeretettel látogatták a római katolikus magyarok is. Az 1918-as határok után az akkori Magyarország területéről is érkeztek magyar (és részben német) búcsújárók. Adatközlőim véleménye szerint a környék szlovákjai viszont sosem keresték föl a dénesdi kegyhelyet. A falu rendkívül népszerű magyar plébánosa (akit a helybéliek patriarkálisan csak Mészáros bácsinak hívtak) felváltva prédikált magyarul, illetve németül.
A kettő, illetve háromnyelvűség tehát adott volt a térségben, s ha az aktív nyelvtudás szintjén nem is működött tökéletesen, passzív formában mindenképpen általánosnak mondható (24). Épp ezért sűrűn alkalmazott gyakorlat volt a mindennapi érintkezésben, hogy ki-ki az anyanyelvén beszélt, míg a másik - aki passzívan bírta a nyelvet - azt megértette (25). Megítélésem szerint ez a kölcsönös tolerancia legmagasabb foka!


Irodalom

Botíkova, Marta 1995 Ethnic plurality in traditional family life. In: Kultúrák találkozása - Kultúrák konfliktusai. Szerk.: Krupa A. - Eperjessy E. - Barna G. Békéscsaba-Budapest 76-80
Brosz, Paul 1992 Das letzte Jahrhundert der Karpatendeutschen in der Slowakei. Stuttgart
Danter Izabella 1994 Adalékok a cseregyerek-rendszerhez a Mátyusföldön. In: Interetnikus kapcsolatok a Kárpát-medence északi részén. Szerk.: Liszka József. Acta Museologica 1-2. Komárom, 299-302
Györffy György 1984 Honfoglalás és megtelepedés. In: Magyarország története I/1: Előzmények és magyar történet 1242-ig. Szerk.: Bartha Antal. Budapest 577-650
Huizinga, Johann 1948 Geschandete Welt. In: Schriften zur Zeitkritik. Zürich-Bruxelles 151-329
Kovacevicová, Sona 1989 Bývalé nemecké vidiecke sídla na Slovensku, ich história a kultúra. Národopisné informácie c. 2. Bratislava 1995 Nemci na Slovensku. In: Encyklopédia ludovej kultúry Slovenska 1. Bratislava 401-402
Liszka József 1991 Cseregyerek-rendszer a Kisalföld északi részén. In: A Duna menti népek hagyományos műveltsége. Szerk.: Halász Péter, Budapest 505-508 1992 Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzából. Budapest 1995a "Szent képek tisztelete". Dolgozatok a népi vallásosság köréből. Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzából 2. Dunaszerdahely 1995b A szlovákiai Kisalföld válogatott néprajzi bibliográfiája. Komárom 1996a Das Tauschkind-System im slowakischen Teil der Kleinen Tiefebene. Zeitschrift für Balkanologie (Berlin) 32, 58-72 1996b "Da waren wir alle gleich..." A Pozsony környékéről kitelepített németek magyarságképe. Ethnographia (előkészületben)
Makkai László 1947 A Csallóköz településtörténeti vázlata. Századok 81, 109-135
Pozsony Ferenc 1995 Sachsisch-ungarische Lebensgemeinschaft in Siebenbürgen. In: Kultúrák találkozása - Kultúrák konfliktusai. Szerk.: Krupa A.- Eperjessy E. - Barna G. Békéscsaba-Budapest 166-172
Rudolf, Karl 1988 Engerau 1225-1946. Zur Erinnerung an einen vergangenen Ort. Linz
Sill Ferenc 1996 Csütörtök mezőváros históriája. Pozsony
Skovierova, Zita 1994 Társadalmi élet és etnikai hovatartozás. In: Interetnikus kapcsolatok a Kárpát-medence északi részén. Szerk.: Liszka József. Acta Museologica 1-2. Komárom, 292-298
Schuster-Neumahr, Martha M. 1981 Du Heimat. Ernstes und Heiteres - gereimt und ungereimt. Wien
Steinacker, Roland 1951 Das Deutschtum in Preßburg und in der Westslowakei. Karpaten Jahrbuch 3 (1952), Stuttgart 11-25
Václavík, Antonín 1925 Podunajská dedina v Ceskoslovensku. Bratislava
Zimmermann, Fritz 1980 Historisch-ethnographische Analyse der deutschen Siedlung im Preßburgerland. Wien-Stuttgart
(1) Liszka 1991; 1992; 1995a; 1996a
(2) Alapvető irodalmi áttekintést ad: Liszka 1995b
(3) Vö.: Liszka 1996b
(4) Huizinga 1948, 300
(5) Az e témára vonatkozó gazdag irodalom egyik legutóbbi darabja: Pozsony 1995
(6) "Pozsonyi etnikai modell" alatt területileg nemcsak a szűken vett város etnikumainak együttélési mechanizmusait értve, hanem a környező, jelen esetben elsősorban Felső-Csallóköz-i falvak hasonló jelenségeit is.
(7) Zimmermann 1980, 229-263
(8) Györffy 1984, 624: térkép!
(9) Makkai 1947, 128; Kovacevicová 1995, 401 (ugyanő egy korábbi munkájában még nem említ a tatárjárást megelőző német telepeseket: Kovacevicová 1989, 21-22); Steinacker 1951, 12-13
(10) Karpaten Jahrbuch 1951, 54
(11) Karpaten Jahrbuch 1951, 54. Ezzel szemben Sill Ferenc, a falu monográfusa nem tud erről, bár megemlíti, hogy "Csütörtök a mohácsi csatavesztés előtt túlsúlyban német lakosságú volt", amiben áttételesen természetesen az is benne van, hogy később már nem (Sill 1996, 89)
(12) Botíkova 1995; vö.: Václavík 1925
(13) Mivel a térségben nem alkottak összefüggő településterületet, az ún. "dunai sváb" kolonizáció kisalföldi vonatkozásaival mind ez ideig csak kevéssé foglalkozott a szakkutatás. Biztosan tudjuk azonban, hogy ekkorra datálódik Németdiószeg, Németszőgyén, illetve Köbölkút német lakosságának érkezése, de nyilvánvaló, hogy Pozsony szűkebb térségében is ki tudna mutatni a kutatás korabeli német telepeseket.
(14) Fogarassy 1995, 22-23. Vö.: Rudolf 1988
(15) Liszka 1996b
(16) Die Karpatenpost 1996/1, 4
(17) Kutatási eredményeim alátámasztják, hogy századunkra sem a viseletben, vagy építkezésben, lakáskultúrában, sem a táplálkozásban, de még csak az ünnepekben sem figyelhetőek meg az egyes etnikumok között lényegi különbségek. Récse viszonylatában erről tájékoztat Zita Skovierova is (Skovierova 1994, 294-295).
(18) Az "Oral History" szellemében végzendő kutatásokhoz lásd: Niethammer 1985
(19) Danter 1994; Liszka 1991; 1996a; Skovierová 1994
(20) Vö.: Skovierova 1994, 294
(21) Vö.: Liszka 1996b
(22) Danter 1994, 300
(23) Schuster-Neumahr 1981, 19
(24) Ruprecht Steinacker közléséből tudom, hogy "a pozsonyi három nyelvet beszélt, de egyiket sem helyesen".
(25) Vö.: Schuster-Neumahr 1981, 34


Liszka József

Elhangzott az Európai Folklór Központ által "Sokszínű Európa: illúzió vagy valóság" címen megrendezett konferencián Jászberényben, 1998. július 29-én

Back to main page.