Hanniker Timót Lajos nekrológja

a Pannonhalmi Szent-Benedek-Rend 1906-os értesítőjében.

Született Galántán 1830. szeptember 1. A rendbe lépett 1851 szept. 11, ünnepélyes fogadalmat tett 1854. okt. 5., áldozópappá lett 1856. jul. 25. 1856-59-ig Pápán tanárkodott; 1858-1869-ig Esztergomban, 1869-70-ben lelkész volt Győrszentmártonban, 1870-74-ig lyceumi tanár volt Pannonhalmán, 1874-91-ig főgimnáziumi tanár Győrött; ezen év óta itt élt nyugalomban. Meghalt 1905. nov. 21-én.

Életünk becsét nem mindig a zajos, feltünő eredmények mutatják. Nem a rohanó folyók, zajos vizesések, hanem a csendesen hullámzó folyamok, zajtalanul lehulló harmat, a csendes eső táplálják igazán a földet, hajtanak hasznot az emberiségnek. A kötelességét lelkiismeretesen teljesítő, példásan élő, buzgón munkálkodó ember a legtöbb esetben mélyebb hatást gyakorol embertársaira, mint a fényesebb elmék, a kik ugyan feltünőbben szikráztatják tehetségüket, de azért mélyebb hatást sem szélesebb, sem szükebb körben nem tudnak elérni.

Ilyen szerény, zajtalan, de annál hatásosabb működést fejtett ki Hanniker Timót is, a kinek pár sorban adózik a tanítványi hála, a rendtársi szeretet. Nem hagyott nyomot a tudományban és irodalomban, nem hagyott mélyebb nyomokat a közéletben se, de annál maradandóbb volt hatása a négy fal, az iskola falai közt, a hol 36 évet töltött feltünés nélkül, de nyomós sikerekkel. Itt sem törte magát az újítók módjára új módszerek felfedezésén, a melyek oly nagy zajt ütnek, de oly kevés haszonnal járnak. Jól tudta azt, hogy bármely módszer sikerének legelső feltétele, hogy először maga a tanár tegye meg pontosan és lelkiismeretesen kötelességét, aztán pedig követelje meg, hogy tanítványai is lelkiismeretesen és pontosan végezzék munkájukat. S ha valaki ezt eléri, akkor már igen sokat tett a nevelés-oktatás terén tanítványaiért. Mindenütt fontos eredmény ez, de különösen nálunk, a hol a közélet számtalan példája mutatja, hogy nagyon sokan törekednek a különböző pályák előkelő állásaira, de legtöbben sem akarat, sem képesség nincsen, hogy állása kötelességeit teltesítse.

Tanári működését Pápán kezdte meg, négy év mulva Esztergomba került. Rendesen az I. osztályban kezdte a latin és magyar nyelvvel s így vezette az osztályt föl a IV-ig, azután ismét az első osztályba tért vissza. Igy lettem tanítványa 1864/5-ben, s fölvezetett a IV. osztályig 1869-ben, a mikor Győr-Szent-Mártonba került plébánosnak. Élénken á11 előttem még 41 év után is a szikár, szinte ridegnek látszó ember, a ki testi fenyítés nélkül is megszerezte volna magának azt a tekintélyt, a melyet négy éven át mindnyájunk részéről élvezett. Kérlelhetetlenül igazságos volt; nem volt személyválogató, egyformán büntetett és jutalmazott; egyformán követelte meg mindegyiktől a leczkét, legfeljebb ha azt a különbséget tette, hogy a jobb tehetségüektől többet várt, velök szemben tehát szigorúbb is volt. Igy részesültem egyetlen hibámért fenyítésben én is, először és utoljára; mert ekkor még úgy volt, hogy a fenyítésbe nem halt bele az önérzet, hanem fokozódott, mert igaz önérzet volt s nem hamis. Ez alatt a négy év alatt sokat küzdöttünk, sokat tanultunk, de a fő tárgyakban a magyarban, latinban és számtanban oly alapot nyertünk, a melyre a négy felsőbb osztály ismereteit már nagyon könnyü volt felépítenünk. Szinte közmondásossá lett, hogy Hanniker osztályai mindig kiválnak az egész intézeten keresztül, s úgy a felsőbb osztályok vizsgálatain, mint az érettségin a legjobb eredményt mutatták fel. Féltünk tőle, de a félelem mellett igaz tisztelet is kötött hozzá mindnyájunkat, mert éreztük, hogy összes munkásságát nekünk szenteli; éreztük, hogy szigoru kötelességteljesítése bennünk is szigorú pontosságot fejlesztett ki; ismereteinkben pedig biztos alapot kaptunk tőle egész életünkre. Elmondhatom, hogy sokszor nagyon szigorú volt velünk, s akkor e szigor egyiket, másikat nagyon érzékenyen bántotta is; az életbe kerülve azonban mindenkitől csak a hálás köszönet nyilvánítását hallottam, mert mindnyájan elismertük, hogy sokkal, nagyon sokkal tartozunk neki.

Mikor a szentmártoni plébániára helyezték át, ez állásába sehogy se tudta magát beletalálni. Nem való volt egyéniségének. Gyönge hangja nem való volt a szószékre; szelíd lelke nem tudott hozzászokni a népnek sokszor nagyon is nyers modorához. Egész odaadással teljesítette ugyan állása teendőit, de alig várta az év végét, hogy rendje fejétől állásától való fölmentését s a tanári pályára való visszahelyezését kérje. Kivánsága teljesült; a pannonhalmi lyceumba került a magyar és görög nyelv tanárának. Igy kerültem ismét vezetése alá 1871-ben, mikor a rendbe léptem; a novitiatusban a görög nyelvből, a VII. és VIII. osztályban a magyar irodalomból, és görög nyelvből volt tanárom. Én természetesen a régi szigorú embert vártam benne most is az iskolában, - s menynyire meglepett, mikor evvel homlokegyenest ellenkezően a szelíd, gyöngéd, kedves tanárt láttam. A ki négy év alatt hozzá szoktatott, hogy a legcsekélyebb hibáért is szigorú megrovás járta, az most szelíden, sokszor csak ujjának mozdulatával végezte el a figyelmeztetést; s a legerősebb e szavakban nyilatkozott: no ez már mégis sok! A tisztelethez igy az igaz szeretet is járult, s az a három év, a melyeket e tárgyak tanulásában vele töltöttem, a tanulói pályám legszebb évei közé tartozik. Példás kötelességteljesítése, lelkiismeretes munkája, odaadó buzgósága a mi érdeleinkért, páratlan igazságszeretete itt még jobban feltünt s mélyebb nyomokat hagyott lelkünkben. S habár szaktárgyaiban nem nyitott is szélesebb látókört, - a mit megtanultunk, azt alaposan tudtuk. E tudattal váltunk meg tőle évközben, mert a rendben közbejött személyváltozás miatt Győrré került. Mint győri tanárral találkoztunk vele érettségi vizsgálatunk alkalmával, a mikor ő tanítványainak szép sikerén jobban örült, mint mi; hisz oly sok része volt e sikerekben!

Győrött ismét visszatérhetett az alsó osztályokba, a hol ő legjobban érezte magát s 17 éven át az egyik nemzedéket a másik után vezette föl az I. osztálytól a IV-ig. S midőn 1891-ben a rend feje 36 évi példás munkásságáért teljes nyugalommal jutalmazta meg, nemcsak lelkiismerete fölemelő szava kisérte a megérdemelt nyugalomba, hanem a rend fejének s közvetlen előljáróinak legteljesebb elismerése is odaadó munkásságáért, példás életéért.

Mert e tekintetben is méltán lehetett őt példaképül állítani. Mint pap tiszta lelki buzgósággal végezte el minden teendőjét, s nem volt szivesség vagy kötelesség, a melyet magától elhárított volna. Külső megjelenésében való példás tisztasága jele volt annak a belső lelki összhangnak, mely lelkületének alapvonását képezte, a mely visszatartotta minden alantasabb, vagy csak közönségesebb gondolattól vagy érzelemtől is. Rendtársaival szemben mindig gyöngéden figyelmes, szeretetreméltó és előzékeny volt, a ki nemcsak nekik, de senkinek sem tudott volna nemcsak roszszat, de csak kellemetlent is tenni vagy mondani ugy, hogy elmondhatta volna, hogy senkinek sem vétett sem szóval, sem gondolattal; sem cselekedettel. S a mint maga másokkal szemben mindig előzékeny s szeretetreméltó volt, ép ugy volt hálás és elismerő mindenki iránt, a ki neki a legcsekélyebb szivességet tette is, egész utolsó pillanatáig, a mikor hálás szivvel köszönte meg a fájdalmát enyhítő csepp vizet is.

A mig birta, szivesen vett részt a társaságban, - bár a zajosabb szórakozásokat, mint lelkületével ellenkezőket, - teljesen kerülte. A csendesebb szórakozásokban azonban szivesen vett részt, elmulatott az élcelődéseken, sőt maga is szivesen megengedett egyes tréfákat, de fájt neki, ha a tréfa valakit távolról is sértett; ilyet maga el sem tudott volna mondani. Igy élt köztünk rendtársai szeretetétől és tiszteletétől környezve, mig egy szerencsétlen lépés a már amugy is beteges, köszvényes lábát anynyira megerőltette, hogy hosszabb mozgásra képtelen volt. Lassan elmaradt a társaságból, a közös ebédről is, szobájára szorítkozott, majd kénytelen volt az ágyat őrizni. S az a két év, amelyeket kénytelen volt fájdalmas bajával az ágyban tölteni, tanuskodik a legpéldásabb türelemről, a mellyel súlyos szenvedéseit viselte; sóba sem panaszkodott, 'még- kevésbbé zúgolódott, Isten akaratában teljesen megnyugodva viselte baját. Az utolsó napokban, mikor a gyomor is teljesen felmondta a szolgálatot, maga is érezte, hogy végéhez közeledik. Buzgón készült az utolsó szentségek felvételére, s szinte siettette, mert érezte, hogy erői rohamosan hanyatlanak. A példás buzgósággal elvégzett ájtatosság után megkönnyebbülve, hálás szivvel mondott köszönetet lelkiatyjának, s a kik körülötte voltak, s kért tőlük bocsánatot, ha alkalmatlanságot okozott volna. Gyöngéd lelkét még ekkor is az nyugtalanította, hogy valakinek kellemetlenséget okozott.

A halál nem váratott sokáig, az agyongyötört test csakhamar felmondta a szolgálatot, felszabadította az Üdvözítőjéhez vágyó lelket. A mily csendes, visszavonult volt élete, oly csendes, nyugodt volt halála is, - igazán átszenderült a másik életbe. Mi rendtársai, többen tanítványai mély megilletődéssel állottunk beteg ágya, majd ravatala körül, s felujult lelkünkben az a sok hasznos, munkás óra, a melyeket gondos vezetése alatt töltöttünk. Tanítása alapján az életben gyümölcsöző sok nemes cselekedet elfeledtette szigorúságát már régen, csak az egyszerü tiszta lélek nemes derültsége, a tiszta lelkü pap példás élete, a megtestesült pontosság és lelkiismeret mintaképe domborodik ki lelkünkben eltörülhetetlenül, mert mély és igaz hála őrködik fölötte. A ki igy élt, a halállal megbékülve hajthatta fejét örök nyugalomra, mert lelkiismerete megnyugtató szaván kivül virraszt fölötte az igazi kegyelet és elismerés; s mig nevét tisztelet környezi, cselekedetei folyton a jóra és nemesre sarkalnak bennünket.

Isten veled, szigoru de kedves Tanárum, nemes, tiszta lelkü rendtársam! Nevedet nem őrzi irodalmi működés, sirod emlékkövét is elpusztítja majd az idő, de szép lelked nemes cselekedetei fel vannak jegyezve az élet könyvébe, s megkapod a legszebb jutalmat, mert rád is illenek az irás szavai: »a kik sokakat tanítanak, azok, mint az éj csillagai fognak tündökölni az idők végeiglen.«

Isten veled ! A viszontlátásra !

Acsay Ferencz


Back to main page.